junkonomics

Azt találtam mondani a minap a marosfői ifjúsági konferencián, hogy nem értek egyet a határon túli magyaroknak a magyarországi országgyűlési választásokon való részvételével. Pontosabban azt az egyre általánosabb európai elvet tartom követendőnek, hogy a szavazást elsősorban ne az állampolgárságtól tegyük függővé, hanem a huzamos tartózkodási helytől.
Emögött nyilván olyan megfontolás van, hogy ki-ki azoknak a testületeknek a megválasztásába szóljon bele, amelyeknek döntései aztán jelentősen visszahárulnak rá. Én magam is azzal próbáltam érvelni, hogy tetszik, nem tetszik, nekünk a bukaresti parlamentbe kell képviselőket küldeni, hiszen ott dőlnek el az életbevágó kérdések, és nem kellene olyan helyzetet teremteni, hogy, aki majd kettős állampolgárként Budapest felé eleget tesz „egyik” állampolgári kötelességének, az már a „másikat” esetleg nem tartja fontosnak. Persze, jól tudom, ma a szavazás elsősorban jog, és inkább csak átvitt értelemben kötelesség, de semmiképpen sem mindegy, mit gondolunk ezeknek a jogoknak és kötelességeknek a könnyített honosítás által jelentősen módosuló rendszeréről.
Nem tagadom, azért is szólaltam meg ebben az ügyben, mert aggaszt egy félig-meddig analóg szándék: Romániában az RMDSZ koalíciós partnerei szeretnék a külföldön tartózkodó román állampolgárok szavazati jogát - amely, ismerjük be, most is létezik - úgy megkönnyíteni, hogy a világ egyik-másik országában meglevő levélbeli szavazást nálunk is lehetővé tegyék, nem az országon belül, hanem a határokon kívül. Becslésünk szerint, figyelembe véve, hogy két-hárommillió, többnyire kitelepülőfélben levő vendégmunkás tartózkodik Olaszországban, Spanyolországban és másutt, egy ilyen módszerrel olyan nagy számban lehetne leszavaztatni az egyébként már hazajönni sem szándékozókat, hogy ez a magyar képviseletet akár a bejutási küszöb alá is nyomhatná. A tervezettel természetesen nem értünk egyet, és ezt nyilvánosan is elmondtuk, aminek jobboldali koalíciós partnerünk egyáltalán nem örült, hiszen ők éppenhogy sok szavazatot remélnek külföldről. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nincs. De az biztos, hogy ebben a térségben minden mindennel összefügg, és amit az egyik nemzet kitalál, az hamarosan visszaköszön a másiknál. Nem árt hát színét is, fonákját is megforgatni minden ruhának - jelmeznek? -, amit magunkra öltünk.
Meg aztán azt is elismerem, hogy van egy másik vitám is, vagy inkább félelmem ebben a szavazásos dologban. Tudniillik, hogy állampolgárból álompolgárrá lehetnek sokan, ha Erdély földjétől eloldozzák magukat, és lebegnek csak fent valahol, mert ott van a „haza a magasban”. Aztán elforog alattuk a golyóbis, és egy idő után a másik országban, a szívünknek-lelkünknek oly kedves Magyarországon érnek földet. Immár sokadszor fejtem ki ezt az aggodalmamat, ugyanis Erdélyről mint magyar-román közös hazáról a politika nem tudhat lemondani, és remélem, nem is akar, de az elvándorlók igen. Minél kevesebben leszünk, annál kisebb lesz a részesedésünk is a transzszilván jövőből. Ez ilyen egyszerű.
(…)
1989 előtt Románia-szerte suttogták, hogy Ceaușescu eladta a németeket a Német Szövetségi Köztársaságnak és a zsidókat Izraelnek. Emlékszem, még összegek is forogtak közszájon, a leggyakrabban azt hallottuk, hogy egy német tizenegyezer márkát ér (nem tizet és nem tizenkettőt). Tény az, hogy akinek szeme volt, látta, akinek füle volt, hallotta: mennek a németek, mennek a zsidók. A magyarokért senki pénzt nem kínált, így máig nem tudom, mennyit ér egy magyar, bár 1987 körül a Kádár-rendszer is tett valamit, ismerjük el: akinek ritka kegyként sikerült turista-útlevéllel Magyarországra kiutaznia, vagy életét kockáztatva átszökött a zöldhatáron, azt nem adták vissza. Elmenni én ugyan akkor sem akartam, de úgy fojtogatott mindannyiunkat a diktatúra, hogy kénytelen-kelletlen megértettem, megértettük az elmenőket.